„A hölgyek ’játszva többet tehetnek, mint küzdve mi; ők egy körtánccal a magyar táncot, egy dalocskával a magyar népdalt, egy beszélgetéssel a magyar nyelvet divattá tehetik. Divat hatalmasabb, mint logika.” (Kossuth Lajos)

Hölgyeim és Uraim!

Szakadt vagyok. Mint látják, se öltöny, s nyakkendő. Szakadt vagyok. Nem azért, mert nem tudom, hogyan kell felöltözni egy szónokversenyre, különösen ide, ahol már harmadszor vagyok. Tudom, az az illendő, ha szép öltönyben vagyok, úgy, ahogy kell.
Szóval nem azért nem vettem fel az öltönyt, mert tudatlan vagyok. Be szeretnék ez által önöknek bizonyítani valamit.
Nem bírok ennek ellenállni. Mikor elolvastam a felhívást akkor tudtam, én nem fogok Kossuth méltatásába kezdeni, hiszen azt hivatottak és hivatatlanok már régen megtették, sőt teszik ma is. Én dicsérni szeretnék.
S most egy kérésem lenne a teremben tartózkodó hölgyekhez. Én nem szeretnek senkit szembe dicsérni, ezért kérem, hogy most az elkövetkezendő néhány pillanatban ne figyeljenek ide. Köszönöm!
Uraim! Nagy bajban vagyunk. Büszkén vállalva mindazt, amivel a férfiúi lét jár, kijelenthetem, semmire se mennénk nők, hölgyek nélkül. Semmire, mert már cél se lenne előttünk. Mit mond Don Quihote? A nő a férfi célja, a fény mely lépteit irányítja, a nő a dicsőség maga.
Cél, irányító, dicsőség. Szép szavak. De vajon miért van ez így? Sokáig, különösen kamaszkoromban ez felfoghatatlan volt. Miért van elsőbbsége a lányoknak? Miért kell átadni a helyet, mikor hulla fáradt vagyok? S egyáltalán minek van a nő?
Én is mondogattam a régi viccet: Hát igen, Isten először a férfit alkotta meg, s mikor a nőhöz ért, már nagyon fáradt lehetett, de azóta rájöttem valamire. Érdekes módon ez a bolond, kóbor lovag nyitotta fel a szemem: Don Quihote. A nő a férfi célja, a fény mely lépteit irányítja, a nő a dicsőség maga.
Jaj nekem, hiszen ez így van. De miért? A válasz egyszerű. Mert a nő, a szó nemes egyszerűségében csoda. Csoda, mert olyat élhet át, amelyet sem én, sem a Tanár Úr, sem egyetlen egy férfi soha át nem élhet. Azt a csodát nem élhetjük át, kedves barátaim, amikor egy ici-pici élet kezd el ott élni, a nő szíve alatt. Nekem van egy húgom, aki már férjnél van. S láthattam ultrahang felvételen az unokahúgomat három centiméteres nagyságúként. Hát, fantasztikus volt. Aztán ez a pici élet növekszik, megszületik, feláll, beszélni kezd, azt mondja: „anyu!”, majd később „hülye apu!” – ugye milyen édes? Na az utóbbinál, annyira nem tűnik édesnek, de az.
A nő a férfi célja, a fény, mely lépteit irányítja, a nő a dicsőség maga. A nő a csoda.
S a nő divatot teremt. Hogy álltam itt az elején? Szakadtan. De van valaki, aki kivasalta az ingemet, szinte erőszakkal rám húzta. Van valaki aki rendbe hozta az öltönyömet, s a kezembe adta. S most itt álok, úgy ahogy kell. Mert a nő, több mint csoda. A nő több, mit logika. Cél. Fény. Irányítás. S így jó élni is. Még öltönyben is.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!