Mese a karácsonyról, az önfeláldozásról és a szeretetről...
Valamikor réges régen az erdőben élt két fenyőfa. együtt cseperedtek fel, együtt
nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték
minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden,
minden. Jött a tavasz, minden kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd
jött a tél, s jött az ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két
fát, s vette a fejszéjét. Kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még
jobban, hogy szétszakítják őket.
A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. A fiú egy gazdag családhoz került,
s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dísz hamar elfelejtette vele szerelmesét.
Sok - sok díszes ajándék került alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet!
-gondolta.
Eközben a lány-fenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis dísz, ajándék...
semmi. A lány nagyon elkeseredett. Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a
szerelmemmel? - kesergett.
Elérkezett Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt,
hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. Mindenki boldog volt... Mindenki...
Mindenki? Nem. Ott, ahova afiú-fenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz.
S a férj otthagyta feleségét karácsony szent ünnepén.
Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de
sokal többet kaptak a gyerekek: szeretetet. Azt, aminél több nem adható.
Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott. Hiába éltem
- kesergett a fiú. Á, dehogy - szólt a lány- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy
éppen szegény, hanem csak annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt. Szeretettel a
másik iránt.
S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében.