A múlt tavasszal hó-szín Eszmeraldánk

hat édes kis cicát hozott világra,

egy nagy, fehér, selyembevont dobozban:

hat Belzebub-fiókát hó-nyakékkel.

A vén szakácsnő – mert mind oly kegyetlen,

s nem sok jóságot rejt a konyha mélye –

azonnal vízhalálra szánta mindet:

hat hó-nyakékes Belzebub-fiókát

akart megölni hát e szörnyű némber!

De én titokban fölneveltem őket –

jóságomért hálás lesz még az ég tán.

Nőtt, nőtt e csöpp cicák édes csapatja

s felvont farkincájukkal megjelentek

egy nap a gyúródeszkán és a tálon,

s a felbőszült szakácsnő ablakánál

rendeztek éjjel nyávogási versenyt.

Én persze jóságomtól részegülten

figyeltem ezt, s csak úgy dagadt a keblem.

Egy éve már – s macskák a kis cicák mind.

S május van újra. – Ó, kapj szárnyra tollam,

hogy – mit látok – le tudjam írni híven!

A házam – minden egyes szögletében

kasul-keresztül – macskák bölcsödéje.

Az egyik itt, a másik ott dorombol:

szekrényfiókban vagy ruháskosárban –

mamájuk meg – jajjaj, kimondhatatlan! –

a vén szakácsnő lányos-szűzi ágyán!

És most mind – ó, mind-mind a hét cicának

van hét – gondold meg – hét kicsiny cicája,

s mind Belzebub-fióka hó-nyakékkel!

A vén szakácsnő őrjöng és a némber

bőszült dühét le most hogy csillapítsam?

Mert vízhalálra szánt negyvenkilencet!

Ó, jaj nekem! fejem táncol bolondul –

jóság! most aztán elnyerted jutalmad:

de mit csináljak ötvenhat cicával?

És ötvenhatszor hét az mennyi vajon?

Meg ötvenhat! – mert annyi lesz jövőre ...

 

                              Végh György fordítása