Mikor még Krisztus urunk Szent Péterrel
a földön járt, egyszer nagyon meg talált éhezni. Azt mondja Péternek:
- Te Péter!
- Hallom, Uram, Teremtőm!
- Éhes vagyok, menjünk be valahová!
- Jó lesz, biz az, Uram, teremtőm, mert én is éhes vagyok.
Éppen egy szegény özvegyasszonyhoz találtak bemenni. Mivelhogy Krisztus
urunk nem élt mással, csak tiszta édes tejjel, azt hozott neki az asszony,
aki - közben legyék mondva - akkor éppen kenyeret sütött. Míg az asszony a
tejért a kamrában járt, Péter, aki nagyon szerette a lángoslepényt, meglátott
egyet a pitvarban. Kérni nem mert, mert restellte Krisztus urunk előtt magát,
hát fogta az egészet, bedugta a kebelébe.
Krisztus urunk jól látta ezt, de nem szólt egy árva szót se. Behozta a szegény
özvegyasszony a tehet, megették, és mentek tovább. De Péter mindig elmaradt
egy kicsit, hogy a lepénybe egyet haraphasson. Krisztus urunk meg mindig akkor
szólt hozzá, mikor Péternek tele volt a szája.
Péter restellte a dolgot nagyon, hát valahányszor Krisztus urunk szólt hozzá,
mindig kiköpte a darab lepényt, ami a szájában volt. Így Péter addig-addig
harapdálta a lepényt, hogy egyszer elfogyott. Visszanézett utána keservesen,
merthogy hiába lopta, nem magának lopta. Hát, uram fia, mit lát!? Minden
darabból, amit kiköpött, egy-egy gomba lett.
Azért olyan puha a gomba, mint a frissen sült lángoslepény.