A MEZEI POCOK ÜLTETVÉNYE
A pocok egész nyáron lustálkodott, télire semmit sem tudott eltenni, s csaknem éhen halt. Ahogy a közmondás tartja, az ostoba a saját kárán tanul. A pocok is rájött, hogy csak a munkájából tud megélni. Amikor kitavaszodott, sietősen kimászott a vackából, hogy megművelje a földet. De mit ültessen? Mivel a pockok szeretik a répát, úgy döntött, felássa a földet és répát ültet belé. Néhány nap múlva kisarjadtak a répa rügyei, majd újabb pár nap elteltével feltűntek az első zsenge levelek is.
- Meddig kell várnom, hogy megnőjön a répa? - kérdezgette türelmetlenül a pocok. Egy nap elsétált a fehér nyuszi földje mellett, ahol harsogóan zöld főzelékfélék virítottak.
- Nyuszika testvér, te milyen zöldséget ültettél, hogy máris ilyen nagyra nőtt?
- Ez fejeskáposzta - felelte a nyuszi. - Nézd csak meg, mindegyik fej megvan vagy fél kiló!
A pocok elnézte a káposztákat és felfohászkodott magában. "Bárcsak fejeskáposztát ültettem volna répa helyett!" Hazasietett, egy-kettőre kitépkedte a répacsírákat, és teleültette a földet fejeskáposztával. Néhány nap múlva megjelentek a föld felett az első csírák, majd az első gyenge levélkék. Bár a fejeskáposzta gyorsabban növekedett, mint a répa, a pocok egyáltalán nem volt elégedett. Egy nap a majom földje mellett haladt el, és látta, hogy ott szép glédában sorakoznak a növények.
- Majom bátyuska, ez miféle növény?
- Kukorica! Nézd csak milyen nagyok már a csövek! Olyan sok termést hoznak, hogy egy év alatt sem tudom elfogyasztani.
A pocok megint elkeseredett. "Hogy én milyen szerencsétlen vagyok! Bár inkább kukoricát ültettem volna!" Hazament a földjére, kirángatta a fejeskáposztákat, és bevetette a földet kukoricával. Nemsokkal ezután azonban jeges északi szél söpörte végig a földeket, deret, zúzmarát hozott. Elfagyott az egész vetemény.
Így történt, hogy a pocok egész éven át robotolt, ám végül mégsem aratott semmit. Bebújt a vackába, s a gyomra ismét egész télen át korgott az éhségtől.