Móra Ferenc: Volapük

 

Ezt a történetet Mikszáth is megírta, Jókai is megírta, sőt már Poggio is megírta a Fecetiában. Ebből látnivaló, hogy nagyon tanúságos történet lehet ez, érdemes újra megírni.


*

           Egy német filozófus, aki a tudományokba kopaszodott bele, rájött arra az igazságra, hogy a világon minden baj azért van, mert a babiloni torony összedőlt. Ha az Isten meg nem zavarta volna az emberek nyelvét, akkor nem értenék félre egymást a népek, és amikor a németek „fáért” kiabálnak, akkor nem fejsze után kapkodnának a magyarok, hanem vödör után, viszont mikor a magyarok vizet emlegetnek, akkor nem akarnának azon németek mindjárt „hájat” kaszálni.
            Már most, hogy lehetne ezen segíteni? A német azt találta ki, hogy legjobb volna, ha az emberek nem a szájukkal beszélnének, hanem a kezükkel, mert azt nyelvtudomány nélkül is meg lehet érteni. El is jött a tudományát kipróbálni Magyarországra, s nagyon nekiörült, mikor meghallotta, hogy itt is található egy nagyeszű ember, aki már évek óta az ő metódusa szerint diskurál embertársaival: nem a szájával, hanem a kezével.
            Ez a nagyeszű ember egy félszemű csizmadia volt Apátfalván, akinek nem sok haja szála hullt ki a filozófiáért, s nem annyira az emberiség szeretete tette a beszéd gyűlölőjévé, mint inkább az ital kedvelése. Ő úgy okoskodott, hogy ha már az Úristen elhibázta a dolgot, és nem torkot teremtett tízet, hanem kézujjat, akkor az okos ember azt az egy torkot az ital számára tartogassa, és ami mondanivalója van, azt a tíz ujjával mondja el.
            Mármost ne keressük azt, hogy a filozófus volt-e nagyobb csizmadia, vagy a csizmadia volt nagyobb filozófus – érjük be azzal, hogy egymásra találtak. A német a kalauzával beállított az apátfalvi csizmadiaműhelybe, és a két rokonlélek között megindult a társalgás. A filozófus fölemelte az öklét, és kinyújtotta a mutatóujját. A varga válaszul fölnyújtotta a mutatóujját, meg a középső ujját. Következett a filozófus részéről három ujj fölmutatása, mire a varga azzal válaszolt, hogy ökölbe szorította a jobb kezét. A német erre megemelte a kalapját, és olyan nagy volt az öröme, hogy amint kiért az utcára, derékon kapta a kalauzt, és elkezdett vele languszt táncolni a kocsiúton.
- No, uram, sikerült? – kérdezte szuszogva a kalauz.
- Hogyne nagyszerűen sikerült, pompásan megértettük egymást, pedig igen elvont témákról társalogtunk.
- Hogyhogy?
- Én azt mondtam neki, hogy első személy az Atya. Ő két ujjak azt felelte, hogy a Fiú a második. Igen, de csak a Szentlélekkel teljes a Szentháromság – mutattam neki három ujjal. Jó, jó fogta ő össze egy ökölbe az ujjait, de azért csak egy Isten az, ha három személy is.
A kalauz hümmögött egy darabig, aztán kétségét kivetni visszafordult a vargához.
- No, mester, megértették egymást a némettel?
- Remélem, hogy megértett az akasztófáravaló! – forgatta dühösen a dikicsét a mester. – Mégiscsak orcátlanság kell hozzá, hogy valaki a saját házában így összevissza sértegesse az embert!
- Hogyhogy?
- Hát kérem, bejön, és mutatja, nekem az ujjával, hogy nekem csak egy szemem van. Ejnye, a teremtésit annak a bőrbajuszú apádnak, mutatom én arra neki, többet ér nekem az egy szemem, mint neked a kettő! Hát erre ő azt feleli nekem a három ujjával, hogy bizony nekünk csak három szemünk van kettőnknek! De már ez engem is kihozott a sodromból, tudja, oszt ráfogtam az öklöm, hogy most már menjen az úr, míg szépen van, mert úgy vágom vakszemen, hogy hazaesik. Erre aztán el is kotródott esze nélkül az ebszülte.


*

            Mindig ez a nemzetközi vándoranekdóta jut eszembe, mikor a diplomaták olyan kölcsönös megértéssel tárgyalnak egymással.