Valahol réges-régen volt egy kis falu. Tudod,
valahol ott ahol a nap nyugaton kel, és keleten nyugszik, reggel van este és
este reggel, ott ahol télen van nyár, s nyáron tél.
Volt egy kis falu, s ebben a faluban élt sok-sok kis faemberke. Vimexeknek hívták
őket. Ezek a vimexek nem csináltak egész nap semmi mást, csak reggeltől
estig, és estétől reggelig sétálgattak a faluban, és vagy kis arany
csillagocskát, vagy szürke pontot ragasztottak egymásra. Akinek szép volt a
fája, vagy ügyesen tudott énekelni, vagy magasra tudott ugrani, az arany
csillagot kapott.
Akinek már kopottabb volt a fája, vagy elesett, az meg szürke pontot.
Volt egy kis vimex, akinek sok-sok szürke pontja volt. Pancsenellonak hívták.
Ő is próbált szépen énekelni, de hamisra sikerült, és rögvest szürke
pontokat kapott. Megpróbált magasra ugrani, de elesett és megsérült a fája…
Ezért újabb szürke pontok kerültek rá.
Pancsenello nagy elkeseredett. Már az utcára sem mert kimenni, s olyan vimexek
társaságát kereste, akik szintén olyanok voltak mint ők.
Egyik nap, miközben lesekedett ki az ablakon, mert kilépni nem mert egyszer
csak feltünt neki valami. Egy vimex lány. Krisztinának hívták. De nem akármilyen!
Ezen a vimex lányon egyetlen egy arany csillag, vagy szürke pont, ami sok nem
volt…
A vimexek odarohantak és rögtön ragasztani akartak rá, arany csillagokat, de
– Uram ne hagyj el – lepotyogtak a csillagok az út porába.
Ez nem tetszett a vimexeknek, s ezért rögtön szürke pontokat akartak a lányra
ragasztani, de azok is a földre hulltak. A vimexek erre otthagyták a lányt.
Pancsenello eközben kimerészkedett, hiszen azt gondolta magában, hogy meg
kell ismernie ezt a lányt, meg kell tudnia tőle, hogy miért nincsen rajta egy
csillag, vagy pont se. Hogy miért hullik az a porba.
- Krisztina! – szólította meg óvatosan, szégyelve magát – de, hát
hogyan…
- Pancsenello! Gondolom az érdekel, miért nem ragad rám semmi… - válaszolt
a kimondatlan kérdésre Krisztina – Menj fel az öregemberhez a hegyre. Ő
majd elmondja neked. Én is minden nap meglátogatom.
És Krisztina vidáman elugrált.
Pancsenello félve ment fel a hegyre. Többször vissza-visszafordult. De aztán
a kíváncsiság, vagy valami egészen más mégis felvitte a hegy tetejére,
abba a régi kis házhoz. Benyitott. Hatalmas szerszámok, hatalmas asztal,
minden olyan hatalmas…
- Egy percig sem maradok tovább – gondolta Pancsenello, és már fordult is
volna vissza, ha egy hang meg nem állítja:
- Pancsenello! Pancsenello! – szólalt meg egy öreg, kedves hang – Gyere
ide gyermekem!
- Te tudod a nevemet?
- Hát persze, hogy tudom, hiszen én alkottalak – válaszolt az öreg ácsmester,
majd jól megnézte Pancsenellót – Hát neked elég sok szürke pontod van…
- De én nem akartam, az úgy volt, hogy…
- Előttem nem kell mentegetőznöd gyermekem. Nekem nem számít, én akkor is
szeretlek.
- Te szeretsz engem? De hát nézz rám! Annyira csúnya vagyok! Ronda a fám,
nem tudok szépen énekelni…
- Gyermekem, nekem ez mind nem számít. A szürke pontok csak addig fognak rád
ragadni, amég fontosak neked. De tudnod kell ez mind nem számít. Van valaki
akinek úgy vagy fontos, úgy vagy szép, ahogy vagy. Hiszed ezt Pancsenello?
- Hiszem…
S ekkor mindegy csodaképpen egy szürke pontocska hopp, lehullott a földre…