Gabriella

Gabócám, sokat gondolok rád,
Mert agyam mindig nálad jár.
Nem tudom mit tennem, mi hibát,
Hogy bocsánatot nem kapok már.

Mindig, most is, mikor utazok haza,
Nézek ki az ablakon ábrándozva:
Te vársz az állomáson,
S ez csak egy rossz álom.

De mindig sírok belül,
Mert ott állok majd egyedül,
Nem jössz ki elém,
S ezt elviselni nagyon nehéz.

Nincs már könnyem, egy csepp se,
Nem is tudok sírni sohase,
Csak kérni szeretnélek téged:
Adj még reményt, csak egyet!

Esélyem sincs már nálad?
Nem engeded, hogy álmodjak…
Nem engeded nekem sem?
Annak ki csak Téged szeret?!

Kiállnék a világ elé,
Bármit megtennék érted én,
Csak jöjj vissza egyetlenem
Nélküled kietlen, s értéktelen életem.

Budapest és Szeged között a vonaton, 1997. június 6.